Nyílt Tér 2004
NYÍLT TÉR 2004
VIZUÁLIS MŰVÉSZETI ALKOTÓTELEPMezőszemere, 2004. augusztus 27 – szeptember 12
A Nemzeti Kulturális Alapprogramtól pályázaton nyert támogatásnak köszönhetően megvalósult a negyedik szemerei művésztelep is a következő művészek, valamint művészeti egyetemisták részvételével:
Bukta Imre, Jakab Ágnes, Lovas Ilona, Matolcsi Beus, Molnár Ágnes, Szabó Dezső, Szirtes János, Taskovics Éva, Vágó Szabolcs, Várnai Gyula.
A művésztelep munkáját dokumentáló kiállítást hagyományosan a Hatvany Lajos Múzeumben rendeztük, melyet Készman József művészettörténész, a budapesti Műcsarnok kiállítási osztályának vezetője nyitott meg.
Nyílt tér
Negyedik Mezőszemerei Vizuális Művészeti Alkotótelep és kiállításA 2004. évi művésztelep résztvevői: Bukta Imre, Jakab Ágnes, Lovas Ilona, Matolcsi Beus, Molnár Ágnes, Szabó Dezső, Szirtes János, Taskovics Éva, Vágó Szabolcs, Várnai Gyula
Mezőszemere immár jó néhány éve beírta nevét a magyar művészeti színtér vendégkönyvébe. Nemcsak Bukta születési helyére gondolhatunk életrajzában, hanem arra a szellemiségre, amely a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve új színt hozott a hazai művészet kicsiny ’világfalujába’. Radikálisan újszerű volt, ahogyan Bukta előnyt kovácsolt hátrányából, hogy éppen azt az életvilágot tematizálta munkáiban, amelyet (látszólag) messze elkerült a modernitás, s amely inkább tűnt a vidéki Magyarország örökre konzervált, megváltoztathatatlan viszonyainak, mintsem művészi - ma talán regionalizmusnak mondanánk - inspirációs forrásnak.
Szintén korábbi emlék Szemeréről: az 1999. évi Velencei Biennále kiállítójaként Buktáról közkézen forgott egy fotó (és egy mű), rajta életkép a helyi kocsmából, ahol egyszerre hat Bukta, csupa drusza van jelen a helyszínen. Aztán a biennálés szereplés hatásaként évekkel ezelőtt egy ázsiai férfi állított be Budapestre azzal, hogy látta Imre munkáit, és örömmel meghívná őt kanadai magánbirtokára amolyan artist in residency-programra. Elindultunk hát a nagy magyar pusztába, Imrét meglátogatni szemerei otthonában. Imre remek sajttal és gyermekláncfű-salátával várt minket, a ferdevágású kanadai pedig cserébe kipróbálhatta a kocsmai hugyozót, ilyen feléjük úgysincs…
A kalandos előzmények ellenére indulásakor nehezen lehetett hinni perspektíváját a szemerei művésztelepnek. Egyedül a Bukta Imre mélyen ülő szemeiből sugárzó megszállott akarat volt előjele annak, hogy ez bizony félig sem tréfa!
Ám miért is ne? Miért éppen Szemere? Miért éppen Alaszka! Ha a kelta papoknak jó volt egy kietlen, kopár, lapos fennsík, Stonehange, hogy megalkossák legfontosabb kultikus helyüket, miért is ne lehetne kultuszt teremteni egy vidéki magyar művésztelepnek?!
A rendszeres működés és az eltelt évek során megalapozott név alighanem az évről-évre jól összeválogatott alkotóközösségnek tudható be, akiknek bizalmat szavaznak a szervezők. Változatos technikák, eltérő médiumok kerülnek felhasználásra, széles spektrumot fognak át az itt keletkezett művek: festmény, plasztika, installáció, számítógépes nyomat, fotó, videó- és más képi narratíva szerepel a legutóbbi alkotótelep záró-dokumentáló kiállításán.
Érdekes és tanulságos (siker)történet, hiszen a rendszerességgel életre hívott alkotótelepek hagyománya több mint egy évszázadra megy vissza Magyarországon. A legutóbbi tizenöt évben – miként korábban is – számos alkotótelep, eseti, vagy projekt-jelleggel összehívott közös művészeti műhelymunka létezett Magyarországon. A pihenést, feltöltekezést, kölcsönösen termékeny kollaborációt szolgáló helyek sokfelé sokfélék, mégis a honi kortárs szcénában közvetlen művészeti termelőerőként leginkább a szegedi és a makói telepeket említhetjük, amelyekhez most felsorakozik Mezőszemere. Figyelemreméltó, hogy a telep a generációkon átívelő kommunikáció példája is. Mesterek és tanítványok, egymástól gyökeresen eltérő műfajokat művelő alkotók kapnak meghívást a telepre.
Meglehetősen szimptomatikus, hogy a mintegy négy éve működő szemerei alkotótelep dokumentáló katalógusaiban megjelenő szövegek egyike sem hagyja szó nélkül a települést. Tréfálkozunk, adomázunk, példálózunk vele. Mezőszemere művészetszociológiája kezdetektől szorosan benne van a Buktáék vezette telep karakterológiájában. A hely szelleme mint valami földrajzi determinizmus elválaszthatatlan attól a szituációtól, amelyben néhány művész évről-évre kreatív tevékenységet űz. Ez a geopolitikai státusz sajátos pikantériát kölcsönöz az itt folyó munkának, dolgoknak; meghatározva a születő művek témáját, felvetését, hangulatát. Csapdahelyzet bizony a javából! Mert nem arra vagyunk kíváncsiak, mit lehet kezdeni az itt található tárgyi- és élményanyaggal, a tájjal, a természettel, az emberekkel. Nem az a döntő, mennyire tudják átlényegíteni a helyszínen található anyagokat, mennyire tudják követni a korai Bukta-munkákból sugárzó álnaív, blaszfémikus hangot, vagy éppen mennyire ’jó buli’ lemenni Szemerére, és amolyan szubkultúrás túlélő-showként felfogni a pergő napokat. Nem. Tudniillik nem hagyományőrző szakkör; nem azt a furcsa zárvány-világot kívánja kutatni a telep, amelyben a tradicionális társadalmi szerepek és viselkedésminták keverednek a kollektivizálás utáni Magyarország pangó magán- és közösségszervező állapotaival. Az elvándorlás és a demográfiai improduktivitás sújtotta kistelepülés megannyi problémája, amit csak tetézett a fölülről szervezett paternalista adminisztráció összeomlása a rendszerváltozást követően, hogy a munkanélküliség és az agrárium válsága adja meg a kegyelemdöfést. Ez külön vizsgálódás tárgya lehetne.
Talán nem kézenfekvő, mégis, a helyzetre megoldást éppen a művészet kínál. Arról a jelenségről van szó, amit nálunk fejlettebb régiókban már régóta tudnak: a művészet és az azt körülvevő infrastruktúra civil társadalomteremtő, közösségépítő hatással van környezetére. Ha sikerül elhinteni a szemereiekben, hogy az ott dolgozók valami olyat csinálnak, amiről beszélni kell; ha a kocsmában azt vitatják, honnan tud erre pénzt szerezni az Imre; ha immáron hírneves szülöttük otthagyja keze nyomát a falu közterein; ha a humán erőforrások ügyes átcsoportosításával meg tudja szervezni, hogy művészei meleg ételt kapjanak valamelyik közüzemi konyháról, akkor már félig nyert.
Ahogyan a legtöbb alkotótelep valamilyen gondolatkör, hívószó köré szerveződik, úgy a szemerei összejövetelek középpontjában is meghatározott téma áll. A telep állandó platformja a „nyílt tér”, mint definiálatlan, folyamatosan változó, a megközelítés irányától függően felnyíló szociokulturális, és mentális közeg. A 2004. évi munka fókuszában is ez a nyitott, nyílt tér állt. A nyitott tér - az ecoi nyitott mű analógiájára – jelentése ellenére maga is preformál: annak függvényében, honnan nézzük és mit tár fel magából, a fókuszban leképeződő teret a tartalmi kimeríthetetlenség, sokszínűség és a másként-lát(sz)ás lehetősége valódi virtuális művészeti térré avatja.
A legtöbb résztvevő alkotó nem határozott, fejben már legalábbis létező kész mű gondolatával utazott le Szemerére, hanem ott a közös munka, a gondolatok és közös tapasztalatok inspirációja, a konzultációk ösztönzéseként bontott ki, vagy éppen talált vadonatúj témákat, műveket. Mindez viszont nem zárja ki, hogy valaki készüljön, így általában több gondolatcsíra hajtásából nevelődhetnek ki a produktumok.
Mit jelenítenek meg a legutóbbi csoportos táborozás alkalmával készült művek? Mindenekelőtt azt, hányféle virtuális tér létezik. A többnyire elektronikus médiumok közegében tételezett virtualitás mellett képeket, objektivációkat kapunk a személyes-szubjektív kisvilágok által teremtett, gondolati mezőben fungáló virtuális térről.
Valódi fejlődési ívet tapasztalhatunk Mezőszemere esetében, és hatásaként optimistán előretekintve további pályákat előlegezünk meg. A következő stádium (egyben mintegy ugrásszerű fejlődés) az legyen (lehet), hogy a következő művésztelepi katalógusokban nem akarunk többet olvasni a településről, a hely szelleméről; - kizárólag a művekről! (Szemere mint jelenség persze jó alibi a szövegírónak, hiszen így megússza a műleírás- és értelmezés ingoványos terepét) Lehetséges ez? Természetesen nem. Miért is kéne redukálni, miért kötnénk béklyóba az elméket és kezeket, mikor a hely egészen sajátos lehetőségeket kínál?! A szemerei kezdeményezés jelenleg óvodáskorát éli, és semmi okunk azt feltételezni, hogy ne várna rá vidám, aktív felnőttkor, derűs öregség!
Készman József
mővészettörténész
mővészettörténész
